Szerepeket játszunk állandóan, a helyzetnek, a társadalomnak megfelelőt. Pedig személyiségünk egészen mást kíván. Mivel gyakran kell elnyomnunk vágyainkat, ez problémákat okozhat.

A társadalom által elvárt szerepeket el kell játszanunk, különben abnormálisnak tartanak minket. Miközben gyakran maga a helyzet abnormális, mint amikor olyan embert neveznek ki emberek irányítására, aki még saját magát sem képes irányítani, vagy például magasabb tudású ember kerül nála butább ember irányítása alá. Bár lehetséges, hogy azért kapjuk ezeket a szerepeket, hogy a lelkükben lévő, előző életünkben gyökeredző problémákat megoldhassuk. Semmi sincs ok nélkül való. Van, aminek mi magunk vagyunk az okai, és van, aminek távlati célja van. A szerepek különbözőek, mindig az adott színpad szerint játszunk. Mást játsszunk otthon, a munkahelyen, barátok között, gyerekeink, szeretteink előtt, stb. Ezért aztán soha nem játsszuk ugyanazt két helyen. Ebből adódik, hogy soha nem ismerheti meg senki az igazi arcunkat. Csak önmagunk ismerhetjük a saját énünket. Önök nem érezték már úgy, mintha a belső képmásuk más lenne, mint amit a tükörben látnak ?

Talán ezért gondolják sokan, hogy nem érti, nem ismeri őket senki. Vagy talán az előző életünk képmását keressük magunkon? Vagy talán lelkünk igazi képét?