Lelkünk egy hullámvonalban mozog, melyet egy vonal vág el hosszában. Lelkünk a hullám felső ívében a túlvilágon van, alsó ívében e világban él. A kettőt elválasztja egy vonal, amely amikor metszi a hullám felfelé tartó ívét, halálnak nevezzük, ha a lefelé tartó ívét metszi, születésnek. Az ív hossza attól függ mennyi szeretettet adtunk életünkben másoknak, és ezek a mások mennyire szeretnek minket abban a pillanatban amikor átlépjük a földi létet. A szeretet, mint a csúzlit tartó erő, átrepít minket a túlvilágra. Minél többen tartanak minket vissza, mert szeretnek, annál tovább leszünk a túlvilágon. Ha elértük a megfelelő szintet, már nem kell újra születnünk, nem kell folytatnunk a hullámunkat. Ezért mondtam az elején, az élet igazi értelme milyen egyszerű. Minden pillanat, amikor megbántunk másokat, amikor ártunk másoknak, elvesztegetett, kárba veszett pillanat, idő. Minden percben úgy kell élnünk, mintha a következőben el kellene mennünk. Minden ember egyszer elveszít valakit, akit ismert, vagy szeretett, és akkor már hiába sajnálja, hogy nem szerette eléggé. Az egész élet egyfajta hullámzás. Hol jól érezzük magunkat, hol rosszul. Hol a jó sugárzik belőlünk, hol a rossz. Ahogy az egész világmindenség az ellentétekből áll, ami szinte megegyezik ezzel a hullámzással. Sötétség-fény, az univerzumban a vákuum - a fekete lyukakban a hatalmas anyagmennyiség. Súlytalanság – gravitáció. Abszolút nulla fok- csillagok hőmérséklete. Földünkön a fény és az árnyék, nedvesség – szárazság. Ahogy az élet örök körforgás, úgy az atomok szintjén is létezik ez a körforgás. Hisz a saját testünk atomjai is a külvilágból épülnek fel, és oda is térnek vissza. Mint az élet körforgása a földön.